2010. június 27., vasárnap

Nyílzápor 2010 - Íjásztalálkozó az Ópusztaszeri Történeti Emlékparkban

Mintha Feszty Árpád honfoglaló magyarjai léptek volna le a vászonról, az Ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékpark benépesült korhű ruhákba öltözött vitézekkel, jurták nőttek ki a földből, régi mesterségek, honfoglalás kori játékok elevenedtek meg, kézművesek hada kínálta értékes portékáját, valóságos időutazásban volt része annak a több ezer látogatónak, aki szombaton és vasárnap kilátogatott az emlékparkban megrendezett IV. Íjásztalálkozóra. Itt két napig minden az íjászatról, a hagyományőrzésről, a régi, letűnt korok emlékének felidézéséről szólt.

2010. június 17., csütörtök

Badár Sándor: „Tudni kell élni a lehetőségekkel”

A szentesi Horváth Mihály Gimnázium drámai tagozatára járt. Az iskola után 12 évig a vasútnál dolgozott, először bakterként, majd forgalomirányítóként. A stand-up comedy kiváló művelője és utánozhatatlan karakterszínész. Sajátos humora, rögtönzései és nem utolsó sorban jellegzetes figurája a kortárs magyar film izgalmas alakjává tette. 



– Régóta nem láttunk a képernyőn. Volt egy „reklám korszakotok” Szőke Andrással.

– Mostanság szétszórtabban vagyunk jelen Bandival, hiszen sok csatornára bomlott az ország. Amiben részt vettünk, az egy kemény reklámkampány volt, és ezt nagyon nehéz überelni, ráadásul a tv-s reklámok valahogy nem nagyon akarnak elindulni, talán a gazdasági okok miatt.

– Mennyire szólhattatok bele a korábbi reklámba, a történetbe?

– Nagyobbrészt a mienk volt a reklám, így nagyon jól éreztük magunkat, mert teret kaptunk. Amikor elkezdünk velük dolgozni, úgy éreztük, hogy ők is tanácstalanok. Éppen ezt tudtuk mi ketten egy kicsit áthidalni a saját magunk profizmusával és amatőrizmusával egyszerre. Számítottak arra, hogy szeretnek bennünket az emberek és meg tudjuk majd oldani a feladatot, de túl sok támpontot nem kaptunk hozzá. Szerintem pont ez volt a jó. Tőlünk nem a tudományosan kiszámított, hajszálpontos mondatfűzéssel ellátott reklámot kapták, hanem egy csélcsap, Szőke-Badáros felfogást, ami már rögtön az első alkalommal elég jót ütött. Talán ennek is köszönhetjük, hogy végig tudtunk bandukolni ezen az előre nem tervezett kampányon, ami azután közel másfél évesre nyúlt el.

– Ezek a munkák mennyire adnak anyagi biztonságot?

– A színészi munkák, és általában a színészek munkái nem naprakészek. Nem lehet azt mondani, hogy az ember ebből boldogul, de képes túlélni. Ennek is vannak például negatív vonásai, mert a reklám ugyan bejött, de én azóta nem forgattam filmet. Ez egy régi mese: aki reklámban szerepel, az nem kap színházi munkát. Sajnos ezt én is érzem a bőrömön, mert túl ismertté vált az arcom, és emiatt nem szívesen alkalmazzák az embert. A nézők társítják, csatolják az arcot, a karaktert az előző figurához. Ezért kell vagy felülmúlni az előzőt, vagy pedig hagyni kell egy nagyon komoly szünetet. Ez anyagilag ugyanúgy visszahat; amit az ember gyűjtött a réven, az elveszíti a vámon. Közel harminc éve élek ebben a szakmában és tudom, hogy meg kell tanulni nem elereszteni magamat. Meg kell fogni a pénzt, hogy jusson a szűkös évekre is. És ha szépen visszaosztom, akkor gyakorlatilag kiteszi egy munkás átlagfizetését. Mindig meg kell becsülni, amivel éppen dolgozom, természetesen a jó oldalát kell mindennek nézni. A reklámok által széles tömegekhez juthatok el, megismernek, és a kapcsolati tőkét ezen keresztül lehet megszerezni, ami elősegíti, hogy más műfajban könnyebben jussak lehetőségekhez, szerepekhez. De tudni kell élni ezzel, és nem szabad vele visszaélni.

– Végül is minek tartod magad: profinak vagy amatőrnek?
– Úgy indultunk el mind a ketten Szőke Bandival, hogy volt egy tanult mesterségünk, a színészet, amit nem főiskolai fokon, hanem középiskolai szinten szereztünk meg. Amikor az első alkalommal megjelentem a színészi pályán, nem jött be a dolog. Vidéken egészen másképpen lehet elhelyezkedni színházban. Én akkor, fiatalként, másként láttam a világot, így nagyon nem is izgatott fel ez a fajta élet. Ennek volt köszönhető, hogy egy civil foglalkozást választottam magamnak, a vasutat. A Szőke ugyanígy, mert ő szobafestő-mázoló lett, levizsgázott és egy biztos megélhetést szerzett magának. El is váltak az útjaink, de mégis összehozott bennünket újra a sors, mert mindketten amatőrfilmezéssel kezdünk el foglalkozni.

– Mi a véleményed az showder-srácokról?

– Ez egy nagyon érdekes munka, kiváltságos dolog úgy színpadra lépni, hogy nincs saját főnököd, de nincs olyan sem, aki a mondataidért a felelősséget vállalná, de egyben borotvaélen táncolás is, mert itt nagyot lehet esni. Azoknak a srácoknak, akik ezt vállalják ilyen fiatalon, ez egy óriási lehetőség. Kapnak egy műsoridőt, számtalan teret, színpadi lehetőségeket, de ezzel ugyanúgy tudni kell élni, és ugyanúgy tudni kell kezelni. Aki ebben a szakmában, ebben a műfajban hosszú távon képes megállni a helyét, arról valóban azt kell mondjam, valamit tud.

– Ennyi év után mennyire ismernek meg az utcán?

– Van amikor célzottan, van amikor csak spontán odajönnek hozzám, de emiatt soha nem éreztem magam felsőbbrendűnek. Bennem nem okozott olyat, mint amit látok egy-két kollegában, akik egy kicsit távolságtartóak a közönségükkel szemben. Mivel én a profizmus és az amatőrség határán állok, talán jobban fel tudom ezt dolgozni. Ha másképp viselkednék, másképpen ítélnének meg az emberek, és nem biztos, hogy lenne közönségem. És ez a legjobb út, amin járok, nem is szeretnék rajta változtatni.

– Merrefelé vezet ez az út? Mit szeretnél még megvalósítani?

– Nagyon sok minden van még a tarsolyban, és mindig is izgattak az újdonságok. Ennek volt köszönhető, hogy elindultunk külföldre a magyar ajkúak között terjeszteni a magyar stand-upot. Minél többször jutok el ilyen környezetbe, annál jobban érzem, hogy milyen hálás feladat ez. Magyarországtól több száz, vagy akár több ezer kilométerre a kinti magyaroknak mesélem a hazai helyzetet, és ők pontosan értenek mindent. Ekkor döbbenek rá, hogy ők sokkal többet foglalkoznak velünk, itthoniakkal, mint mi velük. Kicsit magasztos és pátoszos, mikor kint vagyunk. Éppen ezért nagyon izgalmas, hogy mennyre tudom őket megnevettetni, és a hétköznapjaikból mennyire tudok ünnepet varázsolni. De pont a stand-upon keresztül jutottam el a könyvíráshoz is. Eddig már három közös könyvünk jelent meg Horváth Jancsi barátommal: a Jappán, az Ámerika és a Közép-Európai Kalandok. Most a böjt végén tartunk ahhoz, hogy egyáltalán filmek kezdjenek készülni. Ha egy-két éven belül beindul a gazdaság, és újra jut pénz kultúrára meg filmekre, egy olyan színes filmpaletta tud majd felállni, aminek én is részese lehetek.

– A színpadi ünnepnapok után hogyan látod az országot, milyenek a hétköznapjaink?

– Nagyon sok helyre járok fellépni, és úgy látom, hogy nincsen már kontraszt, lassan mindenütt szegénység uralkodik. Mondhatnám az is, hogy az én feladatom innentől kezdve egy gyógyító munka. A depresszióból valahogy ki kell rángatnom az embereket, vagy legalább egy kis gyertyalángot kell odatennem, hogy melegebb legyen egy kicsit, egy kicsit szebb legyen a világuk. Én úgy gondolom, hogy ez már nem a mélypont, felfelé megyünk. Nagyon bízom abban, hogy fel tudunk állni. Éppen a legjobbkor történt egy változás. Akik most az ország vezetőivé váltak, azokat én nagyon komoly embereknek tartom ahhoz, hogy kivezessék az országot a bajból. Orbán Viktort egy korrekt politikusnak találom, és egy olyan személyiségnek, aki más országban is igen elismert és a közvetlen munkatársai olyan politikusok, akik komoly politikát tudnak képviselni, képesek az országot határozottan képviselni. Azt érzem, hogy az utóbbi években a határozottsága nem volt meg ennek az országnak. Ha ezen az úton haladunk tovább, ezzel a következetességgel, akkor merem remélni, hogy a magyar gazdaság magyar gazdagsággá tud válni. A magyarok hitéről pedig nem kell beszélni, hiszen ha más nincs, hit mindig van.

– A színpadi munkában, a poénokkal mennyire támaszkodsz a valóságra és mennyi a fikció?

– Ezek abszolút valós történetek, mert nincs értelme a fikciókon gondolkodni. Az élet mindig ad egy fordulatot, mindig tart egy görbe tükröt, mindig ad egy olyan lehetőséget, amit ha az ember tud vele élni, ki is tudja használni. Nem kell poént gyártani, az ott hever az utcán, csak le kell tudni hajolni érte. Most szembe kell mennem a poénokkal, mert nekem utazásra van szükségem, kalandok, társaságok kellenek. Nekem most ezeket a kalandokat kell megkeresnem. Az első negyven évem adott annyi kalandot, amiből meg tudtam alapozni a saját magam történeteit. A közös utazásaink a Szőkével adtak olyan meghatározó élményeket, amiből táplálkozni tudtam. Most új kalandok kellenek, hogy a következő negyven évre is jusson valami. A humorista agya egészen másképpen jár, mert mi a negatívból is azonnal pozitívat próbálunk gyártani. Ami pedig pozitív az meg egyenesen a színpadra való. És ezeket tudni kell megtartani, de azt szoktam mondani, hogy itatóspapír agyam van. Csak felszívja a sztorikat, miket adott pillanatban megpróbálok belőle kicsavarni.

2010. június 16., szerda

Vuvuzela-fiesta a dél-afrikai vb-n

A vuvuzela (más néven: darázskürt) (bantu nyelven: lepatata) egy dél-afrikai levegőkürt. Körülbelül egy méter hosszú, általában futballmérkőzéseknél fújják a rajongók.

Az 1990-es években eredetileg ónból csinálták, 2001-ben a dél-afrikai Masincedane Sport műanyagból kezdte el tömegesen gyártani. A vuvuzela a két nagy dél-afrikai futballcsapat, a Kaizer Chiefs és az Orlando Pirates mérkőzésének az egyik jellemzője. A Kaizer szurkolóinak sárga vuvuzeláik, míg az Orlandónak fekete-fehér vuvuzeláik vannak.
Amennyiben az eszközt rendszertelenül fújják akkor annak zajos és idegesítő hangja van, a 2009-es konföderációs kupán sok külföldi szurkoló és TV-néző kritikáját váltotta ki a „zümmögésre" hasonlító hangja. Másfelől a dél-afrikai futballrajongók szerint a vuvuzela hozza el az élénk légkört a stadionba és adja a hangulatot, csakúgy mint más országokban a dobok, trombiták.
Sokak kérték a nemzetközi labdarúgó-szövetséget, a FIFA-t, hogy a 2010-es labdarúgó-világbajnokságra tiltsa be a hangszert, ami eredetileg 2008 júliusáig be is volt tiltva, azonban ekkor újra engedélyezték a használatát. A betiltás akkori oka a hangszerrel elkövetett bántalmazások voltak.

2010. június 12., szombat

Szerelmesek és Don Quijoték

A nyolcéves Szegedi Egyetemi Színház társulata 2010 június 12-én befejezi működését. A SZESZ-FESZT-en 2010. június 8-11. között az évad előadásait játszották a Pinceszínházban.
http://szesztarsulat.hu

2010. június 7., hétfő